Jelrendszer
A japán nyelvet (nihongo, nippongo) kb. 121 millió ember beszéli anyanyelvként.
A 6. század végén Japán a kínaiaktól vette át az írásjeleket (kanji japánul). Mivel a sok szótagú, de mindössze öt magánhangzót (ugyanazokat, mint például a spanyol nyelv) használó japán nyelv gyökeresen eltér a régebben főként egy szótagú, és hangilag gazdagabb kínai nyelvtől ezért a kínai jelek nem mindig tudták kifejezni a japán szavakat.
Az egyszerű fonetikai rendszerű, ragozó japán nyelv átírására a kínai nem volt a legmegfelelőbb, de Japán számára abban az időben ez természetes választásnak tűnt. A két nyelv közötti nehézségek miatt az írástudó japánok kezdetben egyszerűen a klasszikus kínait használták írásra, majd a 9-10. században alakították ki az adekvát japán írásmódot. A japánok szótagábécéja a kana egészíti ki a kínai írásjeleket.
A hiragana kínai írásjelek kurzív formájából alakult ki, az egyszerűbb szavak vagy éppen a ragok leírására.
A katakanák pedig egy-egy írásjel részletéből születtek elsősorban fonetikai értékek bemutatására. A japán nyelvben az idegen szavakat katakanával írják le. Ez az írott nyelv, amivel mindenhol találkozhatunk és jó ha ismerjük oket.
1900-ban szabványosították a hiraganát és a katakanát, és a kínai eredetű kandzsikkal (melyekkel a szavak fogalmi részét, pl. a főneveket, az igetőt írjuk le) együtt használják őket a mai nyelvben.
Hagyományosan a japán írás függőleges és felülről lefelé, jobbról balra halad. A modern könyvkiadásban azonban a vízszintes, balról jobbra haladó irány is elterjedt. A japán írásban nincs szóköz a mondatban.
|